Hasad rög, valaki a mélyből szól mindig ha borús az ég. Ilyenkor úgy érzem, hogy túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy megállítsam ezt az uralkodó romlást magam körül. Bárhogy kapálózom; emberi vágynak, szenvedélynek, reménykedést pusztító erőnek úgysem tudok ellenállni.

Ha eldönteném, hogy mindent alaposan megfigyelek, rádöbbennék, hogy a jelentéktelennek tűnő dolgok egyenértékűek a beismeréssel. Magányosnak érzem magam, védtelenül állok a szétesettség és a felismerés közti híd hullámzó pillérjeibe veszve.

Zuhanok... érzem a levegő pofonjainak a súlyát; hallom a múltam képmutató szavait. Megérkeztem. Fekszem az anyaföld karjaiban, nem tudok megmozdulni olyan erővel tapaszt magához.

Gyengének érzem magam, légzésem lassul. Nem akarom itt hagyni ezt a helyet... még nem... mit meg nem adnék azért, ha csak egyszer láthatnám a házat, ahol zöld penész lepte be a falakat; ahol az ütött-kopott de mindig fényesre törölgetett szekrényben megpenészednek a ruhák; megrozsdásodnak az ünnepi alkalmakra eltett evőeszközök; a szobát... szenvedélyeimnek és reményeimnek terét melynek sarkait láthatatlan pókok hálója lep be!

Távolodom... valami különös... jó érzés tölt el. Harangzúgást hallok... már nem félek... nézzétek... angyalok!