A szépséget nem kell bizonyítani

Lám ,még a kávéházi beszélgetés is szülhet az emberekben gondolatokat.Ülök egy forgalmas helyiségben,és egy rokonszenves,becsületes képű ember csak úgy kijelenti:"Egyetlen dolgot nem kell bizonyitani az életben,s ez a szépség.".Nyilván a nőkre gondolt elsősorban.S mert ő nem tartozott az ideálok közé,természetesen a szép fizimiskájú nőkre vagy nem éppen nőkre gondolt. Ezt az igazságot ,persze nem ő találta ki.De hogy leszűrte külön,fájdalmasan önmagának az bizonyos.Szomorú ebben a felismerésben csupán az ,hogy igaz.Miért van az,hogy a testi rútság,ha viselője szellemes értelmes,tiszta lelkiismeretű is,az emberek szemében undoritó,s egy könnyű üresfejű fruskát ha természetből vagy-nem bályos pofázmányt kapott,minden közösség szivesebben fogad be,s csupa fül blödségeire.Senki se próbálja az esztétikai érzékkel magyarázni ezt,mert ellentmondásba kerül önmgával.Nem kell belemerülni a magyarázkodásba,talán jobb lenne,ha többre értékelnénk a bizonyitott szépséget a külszini szépségtől.Minden értékes emberi dolog bizonyitásra szorul,de ha bizonyitast nyer akkor már nem a pillanaté,mint a felszini szem-szép,hanem csak a széppel együtt kimúló öröklete.Semmit sem szégyen bizonyitani,mert a világon minden bizonyitásra szorul.Régen rossz az,ha valamit anélkül is elhiszünk.

Találd ki..

Mindannyiunknak vannak személyes kedvteléseink, preferenciáink - bizonyos dolgokat szeretünk, másokat nem. Az életben mindig van két választási lehetőséged: az egyik, hogy úgy döntesz, élvezed az éppen aktuális eseményt, és tanulsz belőle - még ha nem is olyan dolog, amit szeretsz. A másik lehetőség, hogy végigküzdöd-küszködöd az élményt, közben folyamatosan hibáztatva érte mindent és mindenkit magad körül. Mi lenne, ha minden kedvezőtlen eseményt új megvilágításban szemlélnél? Mi volna, ha egyszerűen elfogadnád a tapasztalatot, mint átmeneti állapotot, és tanulnál belőle, amit csak lehet? Gondold csak el, milyen békéssé válna ezzel az élményed! Ha szereted a Poklot, azzal Mennyországgá változtatod. Az érzéseiddel döntesz - válassz hát körültekintően!Aznap este a reményről elmélkedtem. Talán butaság optimistának lenni. Talán a pesszimizmus olyan, mint a hidratáló krém. Nap mint nap használnunk kell, különben hogy állunk talpra, ha a valóság szétzúz mindent, amiben hittünk? És a szerelem, bárki bármit is mond, nem mindenható. A remény olyan drog, amiről le kell szoknunk, vagy ezt tart életben minket? Mi rossz van abban, ha bizakodunk?

Mosoly

Egy mosoly olyan mint az influenza... "Elkapod" anélkül,hogy tudnád. Amikor ma valaki rám mosolygott, akaratom ellenére - azonnal- én is rá mosolyogtam. Nem mentem messzire és egy másik emberkével találkoztam aki rámnezett... meglátta mosolyomat, és anélkül,hogy észrevette volna: ő is "elkapta". A mosolyra gondolván, rájöttem hogy egy szuper dolog... és arra vágytam hogy körüljárja a Földet. Tehát, ha azt érzed hogy egy kis mosoly bujkal az ajkadon, nagyon kérlek... ne engedd hogy elvesszen.:)

Felszámolásra ítélt telepek,
éhező emberek, csalók és megcsaltak.
Üvegházhatás, bőrrák, ózonlyuk.
Mi a számítógép foglyai vagyunk,
s bámuljuk a kiszínezett világot,
emiatt nem látjuk az igazságot;
de éljük a „letöltött” világot.
Figyelj rám, legalább te, ki
olvasod színtelen síkra
ecsetelt vonalaim.
Ne süsd le szemed!
Szegezd, mélyítsd az enyémbe,
érezd amit mondok.
Talán te megérted a dolgot: ha holnap
már nem ébredsz fel, mit mutatsz fel?
Semmit, mert csalogatod a kényelmet
mondván: „majd holnap dolgozom”!
Gondolj a mára s dobd be magad,
mutasd a valóságot ne csak az igazságot.
Vedd le az álarcod,
mutasd meg igazi önmagad.
Így tettél már jót, van mit felmutatnod
vagy nyugodtan alszol, mert
holnap is meghalhatsz?!

Kifogytam magamból.

Addig pózoltam, szép legyek, okos és jó,

Annyi fenntartással szerettetek;

Begubózva menekültem Tőletek.

Bábállapotom lassan lejár,

Szabadfoglalkozású lepkemadár.

Tojom a szerelmet magasból,

Hadd örüljön a társaság.

Mert kit érdekelne a bánat,

A lelki üresjárat,

A semmin trónoló erő,

A mindenségtől féltő szó,

A csillagok utolsó villanása,

A Hold utolsó ásítása.

Lehet, hogy ez mind nekem szól?

Nosztalgia

Egy bakancs emlékszik.
Üres szobában,
porszemek közé szorítva
még érzi egy lény puha
talpának ízét;
egy kíváncsi kutya mancsainak tapogatását;
egy kisgyerek lélegzését,
amint apró fogaival, kopott testét
harapdálni kezdi.
Még nem felejtette el,
hogy egyszer kölcsönkérték
de nem húzta föl senki,
mintha féltek volna tőle.
Nagyon szomorú volt akkor,
de sírni nem tudott.
Most sem tud.
Halkan és mély alázattal,
itt kell meghalnia
az üres szobában.

Hasad rög, valaki a mélyből szól mindig ha borús az ég. Ilyenkor úgy érzem, hogy túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy megállítsam ezt az uralkodó romlást magam körül. Bárhogy kapálózom; emberi vágynak, szenvedélynek, reménykedést pusztító erőnek úgysem tudok ellenállni.

Ha eldönteném, hogy mindent alaposan megfigyelek, rádöbbennék, hogy a jelentéktelennek tűnő dolgok egyenértékűek a beismeréssel. Magányosnak érzem magam, védtelenül állok a szétesettség és a felismerés közti híd hullámzó pillérjeibe veszve.

Zuhanok... érzem a levegő pofonjainak a súlyát; hallom a múltam képmutató szavait. Megérkeztem. Fekszem az anyaföld karjaiban, nem tudok megmozdulni olyan erővel tapaszt magához.

Gyengének érzem magam, légzésem lassul. Nem akarom itt hagyni ezt a helyet... még nem... mit meg nem adnék azért, ha csak egyszer láthatnám a házat, ahol zöld penész lepte be a falakat; ahol az ütött-kopott de mindig fényesre törölgetett szekrényben megpenészednek a ruhák; megrozsdásodnak az ünnepi alkalmakra eltett evőeszközök; a szobát... szenvedélyeimnek és reményeimnek terét melynek sarkait láthatatlan pókok hálója lep be!

Távolodom... valami különös... jó érzés tölt el. Harangzúgást hallok... már nem félek... nézzétek... angyalok!